Emlékszel még arra az izzó, fülledt nyári estére a Hajógyári szigeten? 1980-at írtunk, és valami végérvényesen megváltozott a magyar rockzene történetében. Amikor a P. Mobil színpadra lépett, a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Nem csupán egy koncert volt ez, hanem egy lázadás, egy kiáltás a szabadságért, amit a Kádár-korszak három T betűje, a tűrt, tiltott és támogatott kategóriái között próbáltak elfojtani. A közönség érezte, hogy Schuster Lóránt és csapata nem kér engedélyt, csak játszik. A P. Mobil azokban az években a tiltott rockerek hangja volt, akik nem fértek bele a Magyar Televízió által közvetített steril táncdalfesztiválok világába.
A korabeli szocialista hatalom emberei aggódva figyelték, ahogy a fiatalok ezrei gyűlnek össze. A fekete bárányok koncertje, ahol a P. Mobil mellett a Beatrice és az Edda Művek is fellépett, történelmi pillanat lett. A színpad mögött a feszültség tapintható volt; mindenki tudta, hogy a hatalom bármikor lekapcsolhatja az áramot. Mégis, amikor felcsendültek a jól ismert riffek, a félelem elpárolgott. A P. Mobil dalai a magyar fiatalok életérzését tükrözték, a Budai Ifjúsági Parkban vagy éppen vidéken, az ország bármely pontján. A bakelit lemezeket kézen-közön cseréltük, a magnók folyamatosan forogtak, hogy minden akkordot megőrizzünk az utókornak.
Sokan kérdezitek ma is, miért volt ennyire veszélyes a P. Mobil zenéje? Talán azért, mert őszinte volt. Nem akartak megfelelni, nem akartak simulékonyak lenni. Schuster Lóránt keménykezű, határozott vezetése alatt a banda egyfajta mozgalommá nőtte ki magát. A szövegek, amelyek a hétköznapi ember küzdelmeiről szóltak, mindenkit megszólítottak. Gondolj csak vissza arra, milyen volt egy Sokol rádión hallgatni a tiltott frekvenciákat, vagy éppen az Ifjúsági Magazin címlapján viszontlátni a kedvenc zenészeidet. A P. Mobil nemcsak zene volt, hanem közösség is.
Azok az évek a rockoperák, az István, a király és a nagy stadionkoncertek árnyékában teltek, mégis a P. Mobil maradt az a zenekar, amelyik sosem alkudott meg a rendszerrel. A koncertjeik utáni csendekben a rajongók sokszor érezték a hatósági zaklatás szorítását, de a zene iránti szenvedély mindig erősebb volt. A dráma és a siker náluk kéz a kézben járt, hiszen a népszerűségük éppen a velük szemben tanúsított elutasításból fakadt. Ki ne emlékezne arra, amikor a rendőrsorfal és a közönség közötti feszültség a tetőfokára hágott?
Ma, évtizedekkel a rendszerváltás után, a P. Mobil zenéje még mindig ugyanolyan erővel hat. Amikor meghalljuk a régi dalokat, újra ott érezzük magunkat a Hajógyári szigeten, a tömeg közepén, ahol mindenki egyként dobban. Ezek az emlékek a mieink, a mi ifjúságunk, a mi szabadságunk szimbólumai. Te melyik P. Mobil koncerten érezted először, hogy megérkeztél? Oszd meg velünk az emlékeidet, és idézzük fel közösen azt a páratlan korszakot, amikor a zene még valóban számított.