Emlékszel még arra a fülledt nyári estére, amikor a zene nemcsak szólt, hanem szinte felrobbantotta körülötted a levegőt? 1969-ben járunk. A főváros ifjúsága a Kádár-korszak fojtogató éveiben épp a szabadság legelső, vadabb pillanatait élte meg. A Magyar Televízió műsorai és a Táncdalfesztivál szaloncukor-édes világa mögött ott fortyogott egy másik, sokkal veszélyesebb valóság. Ha te is ott voltál a Budai Ifjúsági Park kőfalai között, pontosan tudod,miről beszélek. Olyan energia feszült a levegőben, amit ma már el sem lehet képzelni.
Emlékszel még, amikor ez a vad zenekar szétzúzta a Budai Ifjúsági Parkot? Az Atlasz együttes koncertei ugyanis sosem voltak átlagos bulik. 1969-ben a Ifipark teljesen megvadult, amikor a fiúk a színpadra léptek. A hangfalakból áradó zene nem simogatott, hanem ütött. A Sokol rádiók és a magnók kazettái akkoriban kézről kézre jártak a grundokon és a Balaton-parti sátrakban, de élőben hallgatni ezt a nyers erőt teljesen más élmény volt. A közönség soraiban feszülő fiatalok tomboltak, a rendőrök pedig idegesen méregették a sorokat. A hatalom szigorú szemmel figyelt mindent, a három T kultúrpolitikája – a tűrt, a tiltott és a támogatott határai – itt dőlt el a porban és a verejtékben.
Az Atlasz tagjai nem alkudtak meg. Abban az időben, amikor a hanglemezgyár és a Magyar Rádió csak a simára csiszolott slágereket engedte át a rostán, ez a zenekar lázadást hozott a színpadra. Pedig az élet nem volt kegyes a hazai beat- és rockzenészekhez. A hírnévnek ára volt. A gázsik csekélyek voltak, a cenzúra állandóan a sarkukban lihegett, és a rajongói hisztéria mögött ott bujkált a magány meg a bizonytalanság. Az Ifipark fái sok mindent láttak: törött székeket, betört ablakokat, de legfőképpen egy olyan generációt, amelyik ki akarta ordítani magából a fojtogató hétköznapokat.
A rock and roll akkoriban nem csupán szórakozás volt, hanem menekülés. A bakelit lemezeken forgó dalok és a koncerten megélt pillanatok összekötöttek minket. Amikor az Atlasz zenélni kezdett, elfelejtettük a munkahelyi gondokat, a sorban állást az autóért, és a hivatalos május elsejéket. Ott álltunk a tömegben, a farmernk is átizzadt, de szabadnak éreztük magunkat. Ez a fajta szabadság pedig mindennél többet ért akkoriban Budapesten.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Eltűntek a régi legendás helyek, átalakult a város, és a fiatalkorunk is messzebb került, mint szeretnénk. De ha ma este felteszel egy régi dalt, vagy meghallod az Atlasz nevét, a szíved mélyén biztosan újra felébred az a régi láng. Te is emlékszel még arra, amikor a zene még igazából rólunk szólt?